Kellett néhány átaludt este ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni az idei Kékszalaggal kapcsolatos érzéseimet. Nem titkolom, a dolgok nem úgy alakultak, ahogy azt eredetileg a Black Jack csapattal terveztük.
A történet kicsit korábban kezdődött, mint maga az idei Kékszalag felkészülés. 2010-ben Roland Gaebler egy Ventilo 28 kormányánál szerezte meg az akkori Kékszalag győzelmet, olyan ellenfelekkel szemben, mint a katamarán világ élmezőnyében vitorlázó Hagara testvérek. Az eredménye értékét növelte az a tény is, hogy mindezt huszonnyolc lábas hajóval valósította meg, a negyven lábas Extreme 40 katamaránok előtt. Nem hinném, hogy én lennék az egyetlen rajongója, akiben mély nyomokat hagyott akkori versenyzése.
Az elmúlt két évben már mi is egy SL 33 katamarán, a Black Jack fedélzetén vettünk rész a Kékszalagon, és 2015-ben sikerült legyőznünk Rolandot is. Egyeztettünk a helyzetről, a lehetőségekről, és mindketten arra jutottunk, hogy a klasszikus gyenge szeles balatoni körülmények között az SL-33 az összetett győzelemre is képes lehet.
Idénre össze is kacsintottunk, és megállapodtunk, hogy a 48. Kékszalagra átadom neki a Black Jack kormányát. Az esélyeket javítandó, a korábbi győztes Safram csapattal még további vitorlákat is fejlesztettünk, a maximális sebesség elérése érdekében. A meglepetéseinket a Kékszalag füredi sajtótájékoztatójáig titokban tartottuk, ám ekkor megosztottuk az érdeklődőkkel a terveinket. Komoly média visszhangot kapott a bejelentés.
A felkészülés a közösen megbeszélt menetrend szerint folytatódott, igazán remekül. A nekünk bizony erős szeles Fehér Szalagon remekül helyt álltunk, és az erős szeles katamaránok mögött (Extreme 40, Decison 35, GC-32) a negyedik helyen futottunk be. A másnap rendezett Horváth Boldizsár emlékversenyen pedig az előkelő második helyet szereztük meg, alig három másodperccel lemaradva a Kékszalag rekorder Fifty-Fifty mögött. Sajnos azonban a felkészüléshez kapcsolói sikersorozat ezzel véget is ért.
Időközben megérkezett a szomorú hír, Roland felesége egy lovas balesetnek köszönhetően megsérült. Állapota a korábbi helyzethez képest romlott, így a szükség azt kívánta, hogy férje mellette legyen a nehéz pillanatokban. Nem tehettünk mást, a hírt megértően tudomásul vettük. A nem túl derűs hangulatunkat tetézendő, az időjárási előrejelzések is borús képet mutattak. A Kékszalag idejére erős, több napos északi frontot vártak a szakemberek, ami ugye épp nem a gyenge szeles specialista Black Jack kedvence. Szerda estére megszületett a nehéz döntést – a várható körülményekre való tekintette, visszaléptünk az indulástól.
Az erős szeles előre jelzések ellenére egy részvételi esély az utolsó pillanatban még megcsillant előttünk, – Paulovits Dénes újabb fejlesztése révén. Dini idénre egy újabb kétárbocos katamaránnal kívánt részt venni a 48. Kékszalagon, melyre maga toborzott legénységet. Úgy tűnt, ha elkészül a bárka időben, kaphatunk néhány helyet a fedélzeten. A szerda este azonban ezt a lehetőséget is meghiúsította – brutálisan avatkozott közbe. A Hajógyári Kikötőben közel 120 km/h szelet mértünk, miközben folyamatosan az állagmegóváson tüsténkedtünk. Ágak repkedtek, jég zúzta szét a tetőket és sajnos a Pauger 47-es zöld katamarán is megsebesült a viharban.
Nem volt mit tenni, a „C” tervet is elő kellett venni. A Black Jack rátermett legényei hamar helyet kaptak más vitorlásokon, míg Botival motorosra kaptunk, és igyekeztünk fokozni a jelenlétünkkel a biztonságot az élen haladó katamaránok életében. Bevallom sajgott a szívem, hiszen a rajt körüli szél messze nem volt olyan erős, mint ahogy az időjósok elképzelték. Igazából a keleti medence szele roppant hasonlatos volt a Fehér Szalagon megtapasztaltakhoz. A nyugati medencében pedig egyre lejjebb és lejjebb állt a szél, míg Keszthelyre érve ki is simult a tó.
Mikor már kezdtem úgy érezni, hibás döntést hoztunk a Black Jack féltése okán, megérkezett a délutánra jelzett erősödés. Zánka után laza 30 csomós szélben vágtattak a vitorlások, ami tapasztalatból tudottan már sok egy kicsit az SL-33 katamaránnak. Van egy mondás nálunk, ami úgy szól – „ha kint ér minket egy versenyen a vihar, hát állunk elébe. Ám az előre tudott pofonba nem szaladunk bele.” Látva a liberákat, a testvérhajónk közlekedését beigazolódott, nem volt ez most olyan rossz döntés, hogy a kikötőben hagytuk a Fekete szerelmünket.
Remélem, hogy lesz még lehetőségünk rátermettségünket bizonyítani, és rajongóink, szeretteink is megértik döntéseinket.
Szöveg, fotó: Rozsda
