Talán van már 30 éve is annak, hogy a vitorlázásnak szenteltem az életem, és bizony ez a szám gombócokban sem semmi, hát még vízen töltött órákban. Mivel hajós létezésem jelentős részét a Balatonfüredi Yacht Club kötelékében éltem meg, így egy percig sem volt kétséges, hogy a Tolnay Kálmán László Emlékversenyen a Team Black Jack legénysége ott lesz. Annak ellenére is, hogy a meteo bizony a nekünk ideálisnál jóval erősebb szelet tervezett vasárnapra.
Reggel még csábítóan sima vízről érkeztek a hírek a déli partról, de mi tudtuk, hogy északkeleten már hajladoznak a fák. A rajtvonalra szerény mezőny sorakozott fel, talán ha huszonöt hajó áldozott időt a megmérettetésre. Lehet, hogy az előző napi Évadnyitó, avagy az esti fogadás volt az oka, – esetleg a későbbre tolt rendezés okán – de tény, nekem meglepően kevésnek bizonyult a nevezők száma. Ám ott volt velünk a kötekedő, ám de roppant kedves versenytársunk a GC 32, illetve a hazai katamaránozás ősapja Kenguru is, a déli part legcinikusabb kormányosával – Dióval, a Nacra 20 fedélzetén.
Az Évadnyitóhoz hasonlóan itt is szekció rajtot kaptunk, amit külön köszönünk a BYC rendező csapatának. A palóznaki jelig fej-fej mellett haladt a három hajó, sőt, útközben a frissülő szélben az RSM DTM már foiler gyakorlatokat is bemutatott. A leejtést kellő tisztelettel hajtottuk végre, majd irány Siófok, a következő állomás. Ekkor állt magabiztosan az élre a Nacra 20, és a vezető pozíciót nem is engedte többet el. Ő vágtatott elől középen, a GC 32 egész magasan Aliga felé,- gondolom a foiler miatt – mi pedig legalul, lopakodva a mélységet Siófok irányába. Mivel egyikünk sem vette észre, hogy a jel a tervezettől kissé messzebb került a kikötőtől, így összekacsintva egy képzeletbeli helyen vettünk egy közös kanyart Füred felé. A sors fintora, hogy az első takkon mindhárman elsuhantunk a valós jel mellett is, így ha kicsit nagyobb ívben is, de szépen vettük a siófoki pozíciót is.
Füreden már laza 20 csomó felett fújt a rugdosós északi, így a Nacra 20 két fővel szinte repült – sajnos előttünk. Mi magunk tartva a magasságot hegyeztünk, míg az RSM DTM futtatott Tihany felé, hátha kiszaladhat alólunk. Na, azt már nem – lógtunk, mint kismacska az eresz szélén a felfedező nemző körúton, és Füredig megőriztük a második helyet.
Innen ismét bőszél következett Tihany felé, ahol bevallom, papírkutyák voltunk. Vigyázva magunkra, a helyünkre és a felszerelésre, nem kockáztattunk, és genakker helyett code0 ment fel a raumoláshoz. Egy darabig jónak is tűnt, ám egy frissülésben az addig 500 méterre mögöttünk lopakodó GC 32 szárnyra kapott, és szinte átugrotta a közöttünk lévő távolságot. Mit is jelentett ez – a tihanyi jelet egy hajóhosszon belül vettük. Na – szép, páros verseny újra Füredre.
Ekkor már nagyon fújt, raffelni kellett volna, de féltünk az időveszteségtől, így erőltettük a teljes taklit, kevés manőverrel. Nem kellett volna, ez nem a saját ritmusunk volt. Időközben nevető harmadikként Dió és Kenguru átvágatott a képzeletbeli célszalagon, mi pedig erős szeles cirkáló leckét vettünk a GC 32 legénységtől. Nem mondom, ránk is fért a tréning, de hogy magunktól ebben a szélben már nem megyünk ki, az is bizti. Nem ragozom, a befutóra kaptunk 7, azaz hét másodpercet tőlük. Minden elismerésem az övék, illetve a Nacra 20-as kettősé.
Azt hiszem ez az eredmény nekünk hatalmas eredmény, de aki ismer tudja, picit piszkálja a csőröm.
Szöveg: Rozsda
Fotó: Zsolnai Timi
