Alig néhány perce ért véget a Lári-Fári Alapítvány rendezvénye, de még mindig vastagon a hatása alatt vagyok. A hétköznapok elsuhantak, a gondok átértékelődtek, a cselekedetek tartalommal teltek meg. És ennek én is részese lehettem – köszönöm.
A történet úgy kezdődött, hogy kaptam egy telefont, hajó kell, feladat van. A Lári-Fári Alapítvány szombati Hajógyári Kikötőben tartandó rendezvényére százhatvan érdeklődőt várnak, és szükség lenne még hajóra, kormányosra. Aki tudja, mivel is foglalkozik az Alapítvány, mi a mostani rendezvényének célja, annak egy percig sem lehet kétséges mi lett a válasz. Naná, hogy ott voltam velük. A helyzetet kissé bonyolította, hogy a Black Jack katamarán ugye nem igazán sétavitorlázásra termett bárka, de a kísérő motorosa ellenben erre is kiváló. Az elméletet tett követte, és becseréltük a vitorlást egy motorcsónakra.
A daganatos betegségből gyógyuló gyermekek és családjuk számára rendezett jótékonysági vitorlás versenyen – sok más remek vitorlázó társaságában – így mi is részt vehettünk, ezzel a motorizált kis turpissággal. A „Szombathelytől – Miskolcig Regattán” minden pillanat élmény volt – a szó legnemesebb értelmében. Öt fantasztikus gyermekkel és szüleikkel osztoztunk a futamon, mely során mindketten hihetetlen felfedezéseket tettünk. Tihany közelébe való lopakodás a vízről, a vízisí pálya közelsége, a motorosba rejtett csemetefürdő felfedezése, az egyéb pancsolós tüsténkedés csak szerény kelléke volt a lelki folyamatoknak. Az a mód, melyen a csemeték mennek keresztül szüleikkel a puszta létezésükért vívott csatában, több mint becsülendő. Kicsinek és esetlennek éreztem magam, mégis roppant büszke voltam rájuk. És kicsit arra a tettre is, hogy én is vidámságot, mosolygást és újabb élményt hozhattam a hétköznapjaikba.
Nem tudom, hogy a szüleik, az Alapítvány munkatársai honnan is merítik az energiát ehhez a nemes cselekedet sorozathoz. Orsi, Kálmán és a többiek – elismeréssel gondolok rátok.
Szöveg, fotó: Rozsda
