Ritka az a hétvége, amikor a szememet az öröm és a bánat könnyei is átjárják – ez a mostani ilyen volt.
Pénteken már ebédre leérkeztünk a Hajógyári Kikötőbe, ahol Fekete Szerelmünk várt minket. Mindig is szerettem megérkezni – ez valahogy egyszerre megnyugtató és izgató számomra. Kisimul a hétköznapi „munka homlok”, és átveszi a helyét a vágyakkal teli egészséges izgalom, Szerelni, daruzni hajózni, gyorsan – gyorsan. Ám sajnos most nem a tervezettek szerint alakult a program.
Fantasztikus megújulás zajlik az anyakikötőnkben, amit örömmel szemlélünk és szeretettel várunk. Ám eközben a kivitelezési munkák nem csak a területen, de sajnos a Black Jack katamarán halmazállapotán is maradandó nyomot hagytak. Bevallom, a könnyeimmel küzdve hívtam fel a kikötő vezetőnőjét, hogy panaszoljam el neki bánatom. Vigasztalást és megoldást már a kikötőt üzemeltető cég ügyvezetőjénél találtam, aki mind emberileg mind pénzügyileg beleállt a megoldás keresésébe. Így a péntek délután már válságkezeléssel zajlott, ami egy újabb felismerést hozott. Vannak olyan hajós vállalkozók, akik vagy a Black Jack hajóért – vagy a legénysége – kedvéért, de hajlandóak azonnal mindent félretenni és a segítségünkre sietni. Szavakkal nem lehet elmondani, milyen hálával tartozunk nekik! Munkájuknak köszönhetően péntek este a Black Jack már, sérüléseit kijavítva, a vízen aludt.
Új nap, friss reggel, újabb kihívások. Kedvenc ellenfelünk a szárnyas katamarán jószág szombati randira hívott minket. Ők is elkészültek a fejlesztéseikkel, így tudtunkra adták, szeretnék, ha együtt edzenénk. Nagy megtiszteltetés ez nekünk, friss többtestű hajósoknak, így naná, hogy éltünk a lehetőséggel. Nem csak a jó pap, de a többtestű vitorlázó is holtig tanul. A GC 32 napjaink legkorszerűbb bárkája, ezen belül az RSM DTM pedig igazi tavi veszedelem. Ez a szó jó és rossz értelmében is igaz, hiszen a fedélzetén ott lapul Rubik és Kacsa, kik olykor a közönség kedvéért akrobatikus elemekre is vállalkoznak. De mi így és ezért – is – szeretjük őket.
A találkozóról késtünk – nem magyarázkodom, szerelési hiba okán. Tihany magasságában a nyakunkba esett a Genakker. Ugye talán nem kell magyaráznom, hogy az előző nap okán volt még bennem egy kis nyűg, mely azonnal felszínre tört. Ám Boti hősiesen ment az árbocra beülő nélkül, derekára kötött gross fallal. Tisó erejét nem kímélve ripsz és ropsz felhúzta őt, orvosolandó a hibát. Kollmann András kisfilmes barátunk is elkísért minket erre a napra a motorossal – hát bevallom nem örültem, hogy egyből ilyen fotó témát szolgáltattunk neki. Ez van.
Miközben nyalogattuk sebeinket, a csőben „Kacsa kiáltásokra” lettünk figyelmesek. Most nem idézem ösztökélő, ám de roppant barátságos üdvözlő szavait, melyek a mezei szótárban is büszkén megállnák a helyüket. Az én türelmesnek nem mondható Kalocsai Zsolt barátom ugye eleve egy sebesnek mondható katamaránon a GC32-es bárkán vitorlázik. Ám most átpattant a kísérő motorosukba, ami szintén nem lassú, és ezzel rohant elénk fürkészni tökölésünk mivoltát. Eddig is csíptem a pasit, de most egy életre a szívembe zártam. Alaposan üdvözöltük egymást, majd igazi edzés következett. A két hajó más-más fejlesztési koncepciót képvisel, de mégis csak egy láb hossz különbség van közöttük. Mi gyenge szeles lopakodónak álcázzuk magunkat, ők pedig foiler lovagnak. Szín ide, méretek oda, Tihanytól egészen Balatonlelléig ment a „matchrace” és nagyon, de nagyon élveztük. Korrekt fickók, vidám hangulat és hasznos menet – ez bizony meg kell, hogy hozza a gyümölcsét.
Nem sok, talán 5 és 8 csomó közötti szélben laza 40 mérföldet vitorláztunk, közel hat órát a vízen töltve. Nem számoltam, de 30 felett lehetett a manőverek száma, ami megmutatta, van még mit tanulnunk. Ám az érzés, amivel ez a nap ajándékozott meg minket, fantasztikus volt. Kollmann Andris barátunk pedig engedélyt kapott az RSM DTM fedélzetén is fotózni – nos, a képek önmagukért beszélnek.
Vasárnap felénk kicsit több szél kerekedett, mint amit önszántunkból bevállalnánk. A házi önkéntes limit a 20 csomó, ha felette van, akkor mi „pótcselekszünk.” Ezen a napon tehát átpakoltuk a cuccainkat a kikötő vezetése által, számunkra kijelölt biztonságosabb területére. Amikor ezzel is végeztünk, összeszereltük a Katamarán Suli csemete verdáit – igazán jóképű bárkák. Nehéz volt megállni, hogy ne tegyük azonnal vízre is őket – de ami késik, az azért nem marad el.
Rozsda
Fotó: Kollmann András
