Végre eljött június 22. hétfője! Pedig általában nem vagyok a hétfők nagy rajongója, de ez a hétfő más. Egyrészt péntektől fogva hivatalosan is elkezdődött a VAKÁCIÓ, másrészt ezen a hétfőn indul a Katamarán Suli!
Rendes suli után rögtön fejest ugrok egy másik suliba? És még örülök is neki? Nem kell nagy rendőrfelügyelőnek lenni, hogy gyanút fogjunk: itt valami ritkaságról lehet szó. És bizony így van! Ugyan már évek óta járok vitorlástáborokba, idén valami egészen újba fogok belevágni: megtanulok katamaránon vitorlázni! Ez eddig csak a nagyok kiváltsága volt, az America Kupásoké, meg a Kékszalag dobogósaié, de idén végre 50 kiló alatt is ki lehet próbálni ezt a kéttestű csodát, és én – és ahogy látom tizenpár kortársam is – az úttörői leszünk ennek.
Meglepően nagy a zsongás a balatonfüredi Hajógyári Kikötőben ezen a hétfő reggelen. A többiekkel a táborok első napjának megfelelően még csak szégyenlős pillantásokat váltunk, ellenben a vízparton sorakozó hat fehér-piros 12 lábas katamaránt annál csillogóbb szemekkel csodáljuk. A bátrabbak már közelebb mentek, tapogatják, találgatják a kötelek szerepeit, én inkább csöndben várom, mi következik…
Hát ez a nap is eljött, június 26. péntek. A Katamarán Suli utolsó napja. Egyszerre vártuk és féltük ezt a napot: vártuk, mert a pletykák szerint ma, az utolsó napon felülhetünk mi is a Black Jackre! És féltük, mert hát ez a tábor utolsó napja.
De haladjunk sorban, mert amennyire szorgosan terveztem írni ezt a naplót, annyira maradtam le vele ezekben a sűrű napokban. Hol hagytam abba hétfőn, a csöndes várakozásnál? Nem tartott sokáig végül ez a várakozás, ugyanis hamar befutott az oktató, Rozsda és két segítője Luca és Boti is. A délelőtt az ismerkedésről szólt: először is be lettünk mutatva egymásnak és a hajóknak, megkaptuk harci felszerelésünket is: kék lycramellényeinket (pont olyan, mint a Black Jack legénységének!), a mentőmellényeink és bukósisakok is ki lettek osztva, illetve kaptunk még egy furcsa szerzetet, ez trapézmellényt is. Állítólag az ezen lévő kampóval fogunk majd kilógni a hajó oldalán, azaz trapézolni, ami a szárazföldről nézve elég bizarrnak tűnt… De aztán a vízen az első egy talpas menetnél rájöttünk, hogy milyen hasznos is ez! Az elmúlt években vitorláztam már Optimisten, régi Kalózon, egy keveset még tőkesúlyos hajón is, de egyik sem ért fel a katamaránozás élményével! Szupergyorsan száguld az egytestű hajókhoz képest, bár irányítani kicsit nehezebb. Kormányos voltam a katamaránon is, a Lengyelnorbi nevű hajó kapitánya, és hát az első napokban meggyűlt a bajom az egy testre állítással. A mancsaftommal is meg kellett találnom a közös ritmust, a manőverek kicsit körülményesebbek, de aztán belejöttem! Jól jött végül az elején feleslegesnek ítélt bukósisak is: egyszer még fel is borítottam a hajót, egymás hegyén-hátán álltunk, mire vissza tudtuk állítani. Persze minden rendben volt, legalább lehűtöttük magunkat egy kicsit – és még szerencse, hogy az oktatóknál volt kamera, így az este vissza is tudtuk nézni elejétől a végéig, hogyan is álltunk fejre. Belülről kicsit ijesztő, kivülről viszont nagyon mókás volt!
Az egyik nap tükörsima vízre ébredtünk: elállt a szél. A katamarán ugyan kis szélben is könnyen megindul, de szél nélkül sajnos ez sem megy, így vitorlázás helyett délelőtt elmentünk a tihanyi kalandparkba, ahol a fák között mászkálhattunk a különböző akadálypályákon. Még trapézolás is volt: legalábbis beülővel és karabinerrel kellett biztosítanunk magunkat. Délután felfújható víziszörnyekkel strandoltunk és versenyeztünk, aztán bezsúfolódtunk a motoroshajóba, és átszáguldottunk palacsintázni Tihanyba. Annyi mindent csináltunk még a vitorlázás mellett is, hogy alig bírom felsorolni, és még meg sem említettem a az ebéd utáni pingpong és csocsópartikat, a focimeccseket, a Hajógyári kikötő vitorlás múzeumát és a Black Jack mosással egybekötött pancsolást sem… Nem is tudom, hogy férhetett bele ennyi élmény pár napba. Mára, az utolsó napra tartogatják a legnagyobbat: a Black Jack vitorlázást! Csak legyen szél, nem kell sok, elég egy kevés is, és száguldhatunk a Fekete Csodával! Aztán délutánra jönnek a szüleim, háziversenyt tartunk a kis katamaránokkal, megmutatjuk, mit tanultunk a héten. Az biztos, hogy emlékünk lesz elég a táborról, annyi kép meg videó készült. Szükség is lesz rá az ínséges téli hónapokban, mert a következő Katamarán Suliig még majdnem egy év, és már most számolom vissza a napokat, pedig még szinte vége sincs!
Szöveg: Michaletzky Luca, megjelent a Porthole magazinban
